Írta  Fekete István

 

     Az esők utáni hirtelen meleg gombát terem, a gomba pedig gombászt, minden vadásznak nagy lelki gyönyörűségére. . .

     A gombásnéni korábban kell mindenkinél és ismertetőjele, hogy a gomba alatt kosarában fácántojást hord, melyet «otthagyott az anyjuk és már egész hidegek voltak szegénykék ». Kellemetlen tulajdonsága még, hogy bekiált a kapun: – Szép, finom vargányát vegyenek! – amiből a vadász felesége is megtudja, hogy a gombászás ideje immár visszavonhatatlanul megérkezett. Ilyenkor a háziasszonyt titkos ösztönök olcsó gombászásra ösztökélik, családi kirándulással és kullancsokkal egybekötve. A kullancsok nagyszámban helyezkednek el a gyerekeken s azokat este a vadászférj óvatosan kiszedegeti. De csak ami hátul van, mert az előllevőkkel hadd szórakozzanak a gyerekek. . .

 

 

 

 

 

Írta  Fekete István

 

 

 

    Mi vargányát ettünk rántva, foglyot nyárson, szalonnát pirítva és korai szőlőt – mosatlanul – mert kevés volt a víz s « folyadékszükségletünket » inkább borral « fedeztük ». Az is a pincében, mely hűvös volt, mint a katakombák, de mártírok, sírvermek és vallásos gondolatok nélkül.

    A vallásos gondolatok inkább hajnalonként csaptak meg bennünket, amikor az erdő felé mentünk és a dombháton a szürkületből felénk tartja karjait a szőlőhegy öreg keresztje, vagy este, amikor hazafelé jöttünk. A föld már sötét volt, az ég rettenetesen magas, de a horizonton mintha mindig vibrált volna valami rejtelmes fény, és ebben a fényben puhán, magányosan és örökké ölelésre tárt karokkal állt talán maga a földreszállt Isten.

    Mi így éreztük, ha nem is mondtuk és csendben jártunk előtte, mint a templomban.

    Egy golyós- és egy sörétespuskánk volt, s így minden nap cseréltük puskáinkat. Aki golyóssal volt a soron, az a disznós helyeken járt, akinek pedig a sörétes jutott, az bújta a bokrost, meg az olyan helyeket, ahol a sima golyó és az öreg sörét is tehetett valamit.

    Egyszer aztán, úgy látszott, mégis mellém áll a szerencse. Egyik oldalról átnézve a másikba, megláttam egy disznót, amint turkálva bujkált a bokrok között. Amilyen halkan és gyorsan lehetett, elébe vágtam. Hallottam a ropogást, szuszogást. Lehúzódtam a nyiladék szélén, melyen a disznónak át kellett jönni, hacsak vissza nem fordul. A sűrű gallyak közt már többször átfeketedett hatalmas teste. Egyszer már fel is emeltem a puskám, de aztán újra eltűnt s én szívdobogva vártam, hogy kilépjen.

    Megrezzentek a bokrok, – puskám legye ott táncolt már – és szuszogva kilépett elém egy sarlóra hajtott – öregasszony.

    Csak néztem és hideg verejték ütött ki a homlokomon. Atyaúristen ! Ha az asszony csak egy kicsit ritkább bokrok között jön: menthetetlenül agyonlövöm. Feketeszürkés foszlott kendője csalódásig hasonlított a disznó csuhájához, és olyan görbe volt, hogy felállva alig volt egy méter magas.

 

 

 

    Azt hittem, az ijedségtől összeroskad és kiejti kezéből kis kosarát. De inkább és illetődtem meg és másodszori kiáltásra már nem futotta, mert – bár a visszhang még akkor is dobálta kiáltásom – a mama azt sem tudta, hogy a világon vagyok és békésen igazgatta a gombákat kosarában.

    Amikor melléje értem, – talán a föld dobogására – csak akkor vett észre.

    Megfogtam a karját: – Hallja, vén boszorkány, most majdnem agyonlőttem ! . . .

    Felém fordult. Fehér, aszott pergament arcában két kék gyermekszem, és mosolygott.

    Nem kell a gombája. Azt mondom, hogy . . .

Fekete kendőjét eltolta füléről: – Kicsit nagyot hallok. Most tessék mondani ! – és apró átlátszó fülével odahajolt.

    Azt mondom, hogy itt bujkál a bokrok között és majdnem agyonlőttem. Mi lett volna akkor ? . . .

    Letette a kosarát. – Semmi. Eleget éltem már. . .

    Most már én húztam el a kendőjét: – De én börtönbe kerültem volna – kiabáltam.

Erre elkomolyodott : – Ammá baj lett volna. Egy ilyen öreg asszonyért. Nem mindegy már az a pár hét ?

    Mi van nekem még vissza ? . . .

    De igaz, – mondtam csendesen – hát csak menjen, öreganyám. Vigye a kosarát is . . . még valami baj érheti . . .