Írta: Fekete István

 

    Lent jártam Somogyban egy pap barátomnál vendégségben. Boldog voltam, hogy újra megfürödhettem a régi táj ragyogásában, és szemem elkalandozhatott az erdőkoszorús lankákon, buja füvű réteken s a „horhók” sárga partoldalain, hol gyíkok nyaralnak a földiszeder alatt és gébics költ a kökény sűrűjében.

      A szőlőhegy mindjárt a falu felett volt, s rendesen keresztüljártunk rajta sétáink és vitatkozásaink közben. A fák ekkor már elvirágzottak, és nagy termést ígértek,de szépen mutatkozott a szőlő is.

    -Megeszik a rigók úgyis – legyintett barátom.

    -Mik eszik meg?

    -A feketerigók. Csapatostul jönnek. . .

    -Nem jár a feketerigó csapatban.    

    -Ezek pedig úgy járnak.

    -Akkor nem feketerigó!

    -De az ! Ott is repül néhány . . .

A repülő bűnösök seregélyek voltak.

 

    Este azután elgondolkoztam, hogy mennyi tévedés van így a madarak körül, s a tévedésnek mennyi ártatlan áldozata. Hány harkály pusztul el a méhesek körül, hány rigó a gyümölcsösök táján, hány gólya a tarlókon, és hány vércse, ölyv, bagoly csak azért, mert „ragadozó”.

 

    Az embereket a ragadozókkal szemben általában háromféle érzés vezeti: a beléjük nevelt, ítélet nélküli rosszindulat, a gyűlölet a „gyilkossal” szemben és az irigység.

 

. . .

    Az ember akkor még nem ért rá különbséget tenni ragadozó és ragadozó között, és az anyák és mátkák gyűlölete belecsepegett az utódok gondolatai közé.

    De akkor ez még nem is volt fontos! Az erdők és rónák végtelenek voltak, a nádasok országának nem volt határa, az ember kevés, és a természet egyensúlyát maga a természet tartotta fenn.

    Később azonban megváltozott a világ. Sűrült az  ember – állítólag sokasodott? –, és kimondta az állatokra, hogy ez káros, ez pedig hasznos. Hogy ezen a „jogon” azután mi történt a világban, az nem tartozik ránk. Mi emberséges emberek voltunk mindenkoron, és nem számolunk a bálnák, fókák, alkák, bölények és még egy csomó kihalófélben levő állat kipusztulásáért, de – és ez ránk is tartozik – nem akarunk számolni azokért sem, melyek a mi kezünkben vannak.

   Mondom – közben megsokasodtunk. ( Mármint az emberek, mert ránk magyarokra – sajnos – ezt nem igen lehet mondani.)

     Okuljanak, és tudják meg, hogy a fogoly nem eszi meg a babot, a vércse a nyulat, az ölyv a foglyot, a kékvércse a fácánt, a darázsölyv a fürjet, és tudják meg azt is, hogy a többi más ragadozókból is ott van a legtöbb, ahol a legnagyobban a vadászati eredmények.

    És tudják meg végre, hogy a sólyom nem a vércse, a vércse nem – karvaly, a karvalyban nincs kiskarvaly meg nagykarvaly, az ölyv nem „hábik”, a gatyásölyv nem „sas”, a kánya nem varjú, és a varjú még kevésbé kánya; szóval tudjanak meg sok mindent, hogy megszűnjön a harmadik igazságtalan pont: az irigység.

    Igen, az irigység !

     Mert sokan vagyunk Európa földjén, és nemcsak egymásra irigykedünk, de azokra az állatokra is, amelyekről azt hisszük, hogy a falatot előlünk eszik el.

    Ma már minden talpalatnyi földet számon tartunk, minden értéket felhasználunk, miért pazarolnánk drága patronunkat  azokra a ragadozókra, melyek nekünk segítenek? Nem lenne érdemes megismerni a „gyilkosokat”, akiket mi gyilkolunk meg?

    Mert – ne feledjük el! – jó dolguk csak ott van az állatoknak, ahol az emberek is jól élnek, ahol pontosan a természet isteni törvényeit követik, és ilyen helyen csak azoknak az állatoknak van rossz soruk, melyek éppen az emberi butaságból, tudatlanságból, szennyből és irgalmatlanságból élnek.